Salomon Ultra-Trail Hungary 115

Egy nagyon hosszú Ultra-Trail Hungary 115 beszámoló Tőlem, Nektek! :)

Tehát... elég nehéz volt számomra ez az új fajta rajt, hiszen nem reggel indultunk el, hanem éjfélkor. Egész nap az ágyban feküdtem, de mégsem éreztem úgy, hogy pihenten állnék neki a rajtnak.
Nagyon jó volt már az első perctől látni, hogy milyen versenyen fogunk részt venni. Nem a szokványos teljesítménytúra érzés volt bennem, hanem igen is az, hogy ez tényleg egy verseny, ahol akár a magyar akár a nemzetközi terepfutók sokasága áll majd rajthoz.
Pistivel mikor beálltunk a rajtba, teljesen elkapott az az érzés amit vártam. Zene, tömeg, drukk..kemény lesz!
Éjfélkor rajt. Megy a tömeg, mindenhol a lámpák sokasága, a segítők és egy két helyi lakos drukkolása hallható, de sikerült valamennyire kizárni és csak arra gondoltam, hogy milyen kemény lesz és hogy muszáj teljesítenem, nem mehetek haza kudarccal. Őszintén megvallva tényleg először kételyek voltak bennem a teljesítéssel kapcsolatban, mert tudtam, hogy ez most más mint eddig, de meg kell hogy csináljam!
Az elején hihetetlen demoralizáló volt, hogy mindenki megy el mellettünk, tisztára mint ha sprint táv lenne, de Pisti megnyugtatott, hogy ez nem lesz így végig, és majd előzgetjük vissza az embereket folyamatosan. Így is lett.
Szépen hagytuk el Szentendrét, még nagyon jó terepen, bíztam is benne, hogy nem lesz sár, jól futható lesz a terep. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van.
Az első ellenőrző pont Dobogókőn volt, ami a rajttól számítva 20,2 km. Életemben nem voltam még ilyen terepen, teljesen át kellett állítanom a testem mozgását illetve a mentális dolgokat is helyre kellett raknom. Tényleg nehéz elmondani azt ami akkor lezajlott bennem. Hogy fogok én végig menni itt, ha már az első 5 km-en ez fogad? Baromi nagy kaptatók és olyan mennyiségű sár, hogy nem hogy kocogni nem tudtam, de majd hogy nem többet haladtam hátrafelé mint előre. Már a 15. kilométeren éreztem a testemen, hogy mennyire kegyetlen a terep. A bokám ott éreztem, ahol eddig még nem, a felsőtestemben izomláz, a rengetek korrigálás... De mint tudjuk az emberi test hatalmas dolgokra képes, és ha még társul hozzá egy kis mentális kitartás, akkor csodákra lehetünk képesek.
Dobogókőre úgy értünk fel, hogy teljesen sárban fürdött a lábam, a cipőm egészen térdig. Az ellenőrző ponton rengeteg kaja, sajt, oliva bogyó, keksz, aszalt gyümölcsök, gumicukor, uborka, nápolyi, kóla, víz, iso ital... Mint a mennyországban. Tényleg így éreztem magam.
Tovább haladva már jobban voltam mentálisan, volt idő hozzászoktatni magam, hogy már pedig ez kemény menet lesz, nem olyanok mint amiket eddig tapasztaltam. Át is álltam, folyamatosan frissítettem magam, ezzel nem volt gond.
Szép tempót nyomtunk, éppen csak a 7-es átlagtól maradtunk el. Azon gondolkoztam, hogy ha ilyen terepen erre vagyunk képesek, akkor mi lenne, ha teljesen optimális körülményeink lennének. De ennek így kellett lennie, így lesz igazi kihívás.
Nem részletezem a haladásunk, a jelzéseket most, hiszen nem is nagyon kellett figyelni az útvonalra, 20méterenként szalagozás segítette a tájékozódásunk. Ezzel nem volt baj.
Ugrás! Féltávhoz közeledve még volt egy nagy kihívás. Dömösről felmenni Prédikálószékre, ahol 2,5 km alatt több mint 500méter szintet kell megtenni. Voltam már itt párszor, ismertem a terepet, csak abban reménykedtem és imádkoztam, hogy ne legyen akkora nagy sár mint eddig volt, mert akkor nem tudom, hogy fogok felmenni. Imám meghallgattatott és teljesen jó volt az út, nem volt sár. Pisti előrement, hajtott arra, hogy neki legyen a leggyorsabb etapja ezen a szakaszon. Tudtam, hogy itt esélytelen, hogy kövessem, de nem is ez volt a cél. Pisti 30 perc alatt felért, 9 percet vert rám, de jó érzéssel töltött el, hogy kihoztam magamból a maximumot ezen a részen úgy, hogy egyszer sem álltam meg. Pulzus az egekben, nagy szakadék, félelmetes volt, de nyomtam felfelé, muszáj volt.
Felérve egyből indultunk is tovább, tudtam, hogy most olyan szakasz jön, ahol kb semmi szint nem lesz, lehet majd futni. Hát nem nevezném nagyon futásnak, inkább korcsolyának, de olyan jól haladtunk, hogy átlagban szinte semmit sem vesztettünk az előző nagy hegymenethez képest.
Következett egy olyan szakasz, ami szintén jól futható lett volna, de hihetetlenül fel volt ázva a hegyoldal, ráadásul a szakadék felé dőlt az út, gyök kettővel haladtam.
A következő szakaszokat szintén a töménytelen sár jellemezte, de volt egy szakasz, ahol szintben hullámozva haladtunk a Pilis talán leggyönyörűbb helyein. Szerpentin, eléggé félelmetes magasságban, a csapás még egy méter széles sem volt, de legalább szépen lehetett futni.
70km-hez közeledve nagyon jó volt az időnk, jó volt az időjárás, egy gyors depó és haladunk is tovább. Találkoztunk Évaval, Csillaval és Péterrel is. Nagyon örültem, hogy láthattam őket. :) Kicsi aszfalt, futunk mint az állat, a legjobb érzés volt. Ennyit ilyen terepen és még visz előre a testem, a fejem...
Majd jön a vége felé egy nagyon kemény rész. Haladunk fel a fellegvárba, baromi nagy kaptató, de még minden gond nélkül megy minden.
És jön a vége, az utolsó 20km. Nem hittem volna hogy itt fogom elérni a holtpontot. A Nyerges-hegy, 200 méter szinttel. Hát mit mondjak? Életem legkeményebb emelkedője. Ez nem is emelkedő ez már tényleg kő kemény hegymászás, legalábbis számomra. Helyenként négy kéz láb csúsztam, másztam, szinte nem is mertem a hátam mögé tekinteni. Hihetetlen kemény volt, de még hátra volt egy ugyan ilyen hegy, csak annyi szerencsével, hogy az eleje lankásabb, majd a vége durvul be. El sem hittem mikor felértem, hihetetlen érzés fogott el. 15km a célig és már csak lefelé megyünk.
Ekkora már a térdeim kicsit fájtak, az egyik bokámnál a szalagok megdagadtak, elég nagy fájdalmakkal küszködtem, de ennek ez a része, így kell hogy legyen, ettől kihívás a kihívás. Tudtam hogy ez már meg lesz. Az utolsó ellenőrző ponttól szinte végig gyalogoltunk, csak az utolsó 1km-t húztuk meg a célig. A befutó zónában emberek tömege biztatott, a célegyenesben gyerekekkel, idegenekkel pacsizva futottunk be, ahol szinte először fel sem fogtam még azt, hogy teljesült egy álmom.
40. helyen értünk be, egy gyönyörű 17óra 46 perc 59 másodperces idővel. Nem hittem volna hogy képes leszek erre.
De azt el kell hogy mondjam, ez az idő amit futottam nagyban köszönhető Pistinek, hiszen nyomta a tempót, vitt magával és a vége kivételével eszem ágában sem volt, hogy lemaradjak.
Teljesült egy álom, jöhet a következő! :)